Hülye TO, hülye keresztfélévben csináljuk a szerveslabort elmaradó emberek, akik miatt kedden nyolc óra lyuk van az órarendemben. Nyilván valaki zseniálisnak érzi magát a pokolban, én meg úgy érzem, hogy kibaszottul átbaszták a búrám.
Biztonsági okokból nem mondok részleteket, csak annyit, hogy pénteken reggel nyolctól este hatig vagyok. Jejj.
Vége. A kollo kettessel lezártam a VI-t, újfent elsőként az évfolyamról. I dunno, hogy ezt hogyan csinálom. Ez az egy dolog, amiben jobb vagyok, mint a többiek. Marha hamar tudok végezni. Marha szar jegyekkel, I guess.
DE! Elmehetek a felezőbulira úgy, hogy nekem az tényleg a felezőbulim lesz, és mindenkinek szépen az arcába fogok mosolyogni, akinek nem az lesz. Ja és lesz a köv félévben egy csomó közös órám és laborom a naaaagy csapattal. Azokat marhára imádom. Meg nemsokkára lehet majd Merizni is. Vagy Mirjamkázni. És sörzeni a nagy kék izénél az órák között. Vagy az órák helyett.
a vizsgára, amikor a nap 2/3adát elbasztuk, mert nem volt kedvünk tanulni?
Szelektálással. Hülyén hangzik, de tény. Két tétel: egyiket kapod, a másik szabvál.
Szabvál tétel: ezt jól megtanulom, mert könnyű, meg tetszett, meg tudtam akkor is, meg most sem találtam nehéznek. Már a vizsga fele jó, akkor kettesnél rosszabbat nem kapok.
Többi tétel:
A lényeg: add el magad, tűnj intelligensnek. Ó, ez a titka.
Lágymányost maga alá fedte egy hóvihar. Amíg vizsgáztam. Mikor kijöttem, a ködbe és a hidegbe az egy évvel ezelőtti nap jutott eszembe... a diadal, a napfény. A vizsgaidőszak végét jelző elégedett, semmivel össze nem téveszthető boldogság. A koncert.
És NGT-t kezdtem el hallgatni.
Hajnali egy. Instant kávé kellemes illata tölti be a levegőt. Épp készülök meginni.
Hajnal fél három. Asszem a csaj már nem sokáig marad a szinten. Legalább tíz ember dühös rá. Persze megértem. Mi a fsznak kell beülni a kurva bevásárlókocsiba, és végiggurulni a folyosón?
Totális pánik. Meggyötörtség, vereség, meg fogok bukni. És még a fizkémre hittem, hogy rossz, amikor ez (fizika) sokkal rosszabb. Legalább háromszor. Valaki, kérlek, segítsen.
Miért is hittem azt, hogy ez menni fog?
Hajnali egy. A viriáltételt próbálom felfogni. És megy. Azt hiszem, ez a fizika-dolog mégsem egészen reménytelen.
"Where do we go when we just don't know,
And how do we relight the flame, when it's cold"
Mindegy minden kedvem van. A Sz.-éknél elfogyasztott instant kávé tart ébren.
"Why is it every day, that I feel the pain?"
Valahogy olyan hangulatom van, mintha vízipipáznék.
Az agyamban kavarog a füst. Köd.
Mellesleg a hormonjaim vitustáncot járnak. Többnyire, önmagammal vitatkozom...
De csak egy dologban vagyok teljesen biztos.
A koczka hangulatot a PoP-zene okozza...
There's no reason
There's no compromise
Changin' seasons
Livin' the high life
I don't know you
So don't freak on me
I can't control you
You're not my destiny
Straight out of line
I can't find a reason
Why I should justify my ways
Straight out of line
I don't need a reason
You don't need to lie to me
A folyosón valaki nyitott ajtónál mos fogat. Vagy épp telehányja a hamutálat. Nem tudom eldönteni...
Kind of elég. Hogy soha, senkinek semmi nem jó...
...hogy nem tanulok eleget, nem vagyok elég közösségi, elég laza, elég leszarom, elég okos.
Hát nekem elég. Bőven elég. Sok is. Fáradt vagyok. Kialvatlan. Elkeseredett, reményvesztett.
Legyek megint a legjobb, úgy, hogy nem baj, hogy nem vagyok az, de valahol mégis baj, mert okosabb, és jobb vagyok ennél, csak energiatakarékos vagyok, és minimalista, hogy nekem ez elég. Hát nem elég. Nem vagyok elégedett magammal, semmilyen téren, de asszem nincs elég erőm, hogy ezen változtassak.
Elég... lehetetlen elvárásokat vágnak hozzám. A tököm tele van vele. Azzal is tele van, hogy az értelmesnek tűnőknek, amint képes vagyok megfelelni, hozzám basznak még egy köteget, és valahol megint lépnem kéne föntebb. Aztán meg valami totál más irányba kéne forduljak, csak erről mindig elfelejtenek szólni.
Be akartam kerülni, dolgoztam, bekerültem. Nem volt elég. Megmondták: benn is kell maradni.
Keményen dolgozom azon, hogy bennmaradjak. Tanulok, sokat, többet, mint egész eddigi életemben. Nem elég.
Csináljam is jól. Próbálkozom, küszködök, néha élvezem, néha kurva nagyot csattanok az üveg és fotocellás ajtókon, de lekanalazom magam, és küszködök, meg szenvedek tovább, meg élvezem. Ez sem elég.
Legyek a legjobbak között. De legyek becsületes, csináljam tisztességgel, picsogás, meg csalás nélkül, mindig csak magamra támaszkodva. Csinálom tisztességgel, becsülettel, erőmhöz és lehetőségeimhez mérten. Nem elég.
Akkor mi elég?
Az a vicces, amikor az ember hirtelen akar megjegyezni egy nagy anyagot, hogy vannak ilyen felvillanásai, amikor hirtelen eszébe jut a tananyag. Nem logikusan, csak ott van. És akkor olyan hihetetlen, hogy jé, ezt én tudom. Mintha mindig is tudta volna, valahol nagyon mélyen.
Persze tudom, hogy ez az egész szépen megy a lomtárba, amint elkezdek a kövi vizsgára tanni.
Rájöttem, hogy azt gyűlölöm legjobban a vizsgaidőszakban, hogy egy pár napig képes vagyok lelkesen tanulni, utána megcsömörlök az anyaghalomtól, megijeszt és félek, hogy nem fog menni, ezért elkezdek elkalandozni, meg mást csinálni, hogy legalább egy kicsit kevésbé legyek zombi.
És a végén még azért van bűntudatom, mert azt a kevés pihenést is tölthettem volna tanulással.
Fuck you, vizsgaidőszak.
I hate what I can do is never good enough...
Visszagondolva, az elmúlt egy évben elkövettem az összes hülyeséget, amin mások átesnek 18 éves koruk előtt. De tényleg. És egyetlen hónap (ó, május, szeretlek) leforgása alatt kitomboltam magam. Abban volt minden. Tényleg minden. Szerelem, csalódás, szakítás, kimaradt emlékezetű éjszakák, rókakergetés. Sok szerencsétlen fiú, meg könnyek, meg vizsgák, meg volt benne némi nyárhangulat is. Na jó, nem minden, de azért nagyon sok minden.
Ezért le kellene írnom az egészet, de már csak a legkellemesebb vagyis legkínosabb első- vagy másodkézi emlékeim maradtak meg. Na igen.
Kezdődött azzal, hogy valahogy Len ültünk az egyetemen, és Night hirtelen ráébredt, hogy ami van Nnel az közepesen tarthatatlan. Mondjuk nem volt annyira hirtelen. Kezdődött egy kora májusi momentummal, mikor is Fummieval egymást csépelték el GG-ben. Emlékszel még?
Akkor Csepelen keresztül másztam vissza a koleszba, és ott és akkor édesen szunyókáltam a buszon, amikor megcsörrent a telefon, s a "hol vagy már, élsz még?" kérdések zendültek a vonal túlsó végén. Először is fel kellett ébrednem, és rájönnöm, hogy kivel beszélek. Hát, igen. Kedvenc galambunk volt az és pusztán csak azért baszott le, mert éppen akkor ért haza a halál háta mögé, én meg nem tobzódtam a kapuban. Aztán persze jött még más is.
Többek között az a zh-val terhelt Len ücsörgős hét. Nem, nem véletlenül célzok ennyiszer és ennyit arra a napra. Volt valami idegölően gyilkos akkor benne, fáradt is voltam, a tököm is tele volt, asszem össze is vesztünk Nnel, és ráadásul még órára bemászni is lusta volt. Délután persze felhívott, hogy menjek át, én tanulni akartam, de mégse tettem. Kaptam jobb ajánlatot.
Nos, elmentem inkább sörözni a nagy fáradtságra. Persze ez ismert, hisz blogoltam is róla. Bár szerintem az a bejegyzés jelenleg nem publikus, de immár az és hát, ha valaki kíváncsi rá, hogy miért írtam azt, hogy "és még sosem volt ilyen közel ahhoz, hogy az elveim utolsó maradékát is kanalazhassam a kukába"
Én. Feltűnt, hogy sosem kérdezett rá senki, hogy mi is volt az az utolsó maradék. Az a piciny szalmaszál. Lehet említettem, de azt hiszem, ez nem tudom, maradhat-e így. Igazából már csak emlék. Egy emlék, sok más észrevétellel együtt, amikbe a mai napig, khm... paprikavörös arccal gondolok bele.
De a szituációt mindenesetre felvillantom. Egy egyetemi fesztivál első napja, a vizsgaidőszak előtti hét előtti hét. Minden tele van emberekkel, akik jöttek szemlélődni, beszélgetni és jól érezni magukat. Vagy csak megkóstolni a sört. Én két srác társaságában túl az első sörön és az első felesen (megjegyzem, mindezt a második napja üres gyomromra) épp visszaérkezek az asztalhoz, ahonnan pisilni mentem el. Meglepődve látom, hogy a helyem eltűnt, mert megérkezett két lány, akiknek azóta a nevét sem tudom, de az egyikét majd újra meg fogom tanulni, hiszen Á ismerőse.
Ezért döntöttem úgy, hogy veszek még egy sört (eh, rossz döntés), ráadásul zöldet (még rosszabb), hátha addig szabadul föl hely. Hát, nye-nye-nye-nyeeee. Mindegy., gondoltam, jó nekem állva is. Ám Á kitalálta (jajj ez de vicces most utólag), hogy üljek Kisészakifény ölébe. Majdnem kiköptem a sört. Egy darabig próbáltam mentegetőzni, hogy izé, nem kéne, Á meg mondta, hogy ennek semmi jelentősége, és bökdöste oldalba Kiséfényt, az nem válaszolt. Night figyelmeztette őket, hogy ezt ne említsék Galambkának, mert félreértené, aztán leült.
Aztán taktikai okokból közölte, hogy melege van. (Ha már egyszer olyan vörös volt a feje, mint a főzött rák, hát jah). Utána folytatta a beszélgetést Kisészakifénnyel, mert Á visszafordult az ismerőséhez, és annak szocmunkás barátnőjéhez, mi meg ott voltunk hagyva. Ja meg valamikor lett nekünk hozva még egy sör, meg még egy feles. Kifejezett cukkolások után voltam csak hajlandó ledönteni.
Emlékszem, hogy egy idő után már nem emlékszem túlzott részletességgel a beszélgetés fonalára. Csak... arra, hogy milyen mélységesen mély, sötét, barna szempárba zuhanok bele épp. Mi volt az elveim utolsó maradéka...?
Tisztelt figyelmet szeretnék felhívni arra emberek, hogy azon az estén én még elméletben a Galambkával voltam, de akkor és ott, és olyan közel ráébredtem, hogy annak már régen vége volt.
Ezek után egy újabb pisilni kell érzés váltotta ki belőlem azt, hogy megmeneküljek az igazán szégyenteljes és elvgyilkos dolgok elől. Így kerültünk az épületbe. Meg úgy, hogy Kiséfénnyel gyermekes naiv kárörvendéssel (ez akkor is létezik, és pont) feliramodtunk a hatodikra, hogy Bi**kán és Ni**ódon vihorásszunk, mert nyilván hétkor még mindig a laborban vannak. Már nem voltak ott, de mi ezt is viccesnek találtuk.
Ültünk még valahol, egymás mellett, és emlékszem a nevekről beszélgettünk. Közöltem vele, hogy imádom a nevét (ki mire gondolt), és mondtam neki, hogy azért, mert északi nyelveken ez Északi fényt jelent. Először nem akarta elhinni, aztán meg nevetett, és mondta, hogy ezt nem tudta, de szereti a jelenséget, meg a nevének is a jelentését, ezek szerint. Én is rávágtam, hogy ez a kedvenc légköri jelenségem.
És persze beszélgettünk egyéb más, dolgokról is.
Á nak fel sem tűnt az egész. Megjegyezte, hogy sokáig elvoltunk, elmeséltük nagy vonalakban, miért, és egy kis kárörvendő nevetést produkált.
Este az utolsókkal mentem vissza a koliba. És szabadnak éreztem magam, az ablaküvegnek dőltem, és úgy utaztam, mint aki egy távoli kalandra megy. Közben valahogy rádöbbentem, nem is volt döbbenés, mert igazából annyira nyilvánvaló volt akkor és ott, hogy a kapcsolatom N-nel halott.
A másnapra nem igazán vagyok büszke. Reggel a ZH-n még gyorsan egy kettest lepuskáztam Nről, utána közöltem vele, amit közölni kellett. Ő el is fogadta ezt. Visszamentem Ához, és Kisészakifényhez, mert segítettünk a főzőcskén, meg adtam vért is. Utána megírtam egy kettes matekzh-t Anna jelentős közreműködésével, és átadtam magam valaminek, aminek nem kellett volna. Ó, Mr.Alkohol.
Bizony. Nagyon kevés emlékem maradt. Ilyenek a nevemet lágyan suttogó sejtelmes hangok, a himbálózó mozgás, a kávé borzalmas íze, meg az, hogy valakinek az ölében nyugszik a fejem, a nevemet ismételgeti, és a hajamat babrálja (konkrétan Kiséfény, mellesleg). Az hogy felraktak a padra, hogy mennyire fáztam, hogy senkit nem ismertem meg magam körül, hogy hisztiztem, mennyire nem akarok a koliba menni úgy, mert gyűlölöm. WTF, sok dolog, amire nem akarok emlékezni. Sok dolog, amire nem emlékszem, csak mesélték.
Sikeresen firefoxot terítettem Kisészakifényre, meg az ELTE fél kertjére, ha már itt tartunk. Bár lehet inkább zöld volt, de rókának róka, az biztos.
Hajnal négykor Atesz pulóverében és egy sátorponyvába takarva ébredtem. Visszafelé tartva, azt hiszem már akkor is udvarolt. Zavartan nevetgéltem, és csak azon járt az eszem, hogy basszus, mi sz*rt műveltem.
Azóta sem tudom, bár esett pár (Szuszának hála több tucat) célzás erre is. Meg persze Ádám is elejtett egy-két kósza megjegyzést arra, ki mennyire (nem) volt józan akkor. Az hogy gyakorlatilag senki, az szerinte mellékes volt. A leginkább viszont azon a megjegyzésen akadtam ki, hogy lényegesítve: Kisészakifény sem volt egészen beszámítható akkor.
Néha azóta is vannak ilyen "Oh, my God, what the hell had I done?" pillanatnyi elszörnyedéseim. De mindenki úgy tesz, mintha nem tudná. Bár persze Kisészakifény mintha kicsit csalódottnak tűnt volna akkor, azon ZH előtt, azon az ominózus pénteken, amikor N porig alázott, Á meg hazakísértett Fummie-hoz. Mármint, csalódottnak, amikor megkérdezte, mégis mire emlékszem, én meg közöltem vele, hogy semmire. Vagyis nagyon kevésre.
Ezen akkortájt gyakran elfilozofálok, hogy történt-e akkor valami, vagy nem. De nyáron arra a következtetésre jutottam, hogy semmi olyan konkrét, amit bárki komolyan vett volna, (vagyis hát Kisészakifényen kívül). (Meg rajtam kívül).
(Istenem, úgy remélem, hogy nem csókoltam meg. Úgy, de úgy.)
Mellesleg azt is megjegyzem, milyen awkward lenne, ha bárki az egyetemről végigolvasná ezt. Basszus, letagadnám. Istenemre, a szemébe hazudnék bárkinek, aki ezt a fejemhez bassza. De tényleg. (Szvsz ne is próbálkozzon senki.)
Aztán jött a csütörtök. Ó, minden ambvivalencia okozója. Átbuszoztam a fél várost, hogy először hallgassam meg N-t, hogy a fejemhez vágja az elbaltázott kapcsolatunk részleteit, meg persze lássam a szobáját, végre kitakarítva. A cuccaim, az utolsó hajgumiig ott voltak az asztal sarkára rakva. És miközben sétáltunk ki a közelebbi buszmegállóhoz (vádoljon meg valaki azután gyávasággal, hogy visszautasítottam egy búcsúszex ajánlatot, úgy, hogy hozzátettem, senkivel nem fekszem le, akivel nincs kapcsolatom)(asszem itt egy újabb ánón fekt)(és senki se merje megemlíteni azt a novemberi esetet!, ami miatt hetekig a világ legnagyobb mocsadékának éreztem magam). Búcsúzáskor, (cseresznyére jött a busz szinte azonnal) N még utoljára megölelt, megpuszilta a homlokom, és óva intett, hogy vigyázzak magamra nagyon. Night pedig végig bőgött Rákosborzasztótól egészen Budahalál szívéig.
Ezek után vesse rám az első követ, mert pénteki ZH-ra képtelen voltam felkészülni. Persze a péntek tartogatott még meglepetést. Elvileg hazafelé akartam menni ZH után, de annyira szarul sikerült, hogy egyszerűen lelki erőm sem lett volna hozzá, hogy anyámék szemébe nézzek. (Meg tükörbe)
Elmentem inkább Annával, Séffel, Kisészakifénnyel, Ádámmal, George-zsal sörözni. És Nnel. És elkövettem azt a hibát, hogy feltételeztem, hogy levegőnek fog nézni. Ráadásul még el is tűntek Kisészakifénnyel jól, ahol vagy engem pocskondiázott, vagy kiöntötte a lelkét, vagy azt akarta tudni, mi a szart keresek én ott, vagy mindez egyszerre. Arról, amit műveltem, valószínűleg nem esett szó, vagy ha igen, azért Kiséfénynek van esze, azt hiszem.
Az alkoholt nem is vettem számításba, meg igazából jobb programnak tűnt alkoholba fojtani a bánatom, mint bátran elküldeni N-t a halál fa*zára. Köszönöm szépen, hogy a fejemhez vágatta Vele az Élet, szinte szóról szóra ugyanazokat a szavakat, amiket félig nyílt levélben elküldtem Unelmának anno. Évekkel ezelőtt.
Egy ilyen hét után az ember már nem csoda, hogy lelkileg roncs. Még ennek tetejébe elnéztem a buszmenetrendet is, tehát Á gyalog kísértett Fummiehoz, és vigasztalt, több órán keresztül. Ez rendes volt tőle. Szedett nekem virágot. Bőgtem, és felemelte a fejem, és azt mondta, meg ne lássa ezt többet.
Összerakva így utólag valószínűleg nem műveltem semmi félreérthetőt, mert akkor nem is tudom. Biztos, hogy Á célzott volna rá akkor, de nem tette.
A következő hét csütörtöke, és az a bizonyos Rockto-s este volt a mélypont. Tudtam, hogy nem kellene rá elmennem, de elmentem, mert jött Fummie, és Drí is, és őket nem akartam egyedül hagyni. Tudtam, hogy Fummie-t Gy. hívta, de ő nem szokott ott maradni az ember mellett, vagy csak nagyritkán, Mr. Arconnyallak-fétis, meg nem a legjobb társaság, így hát felkötöttem a szoknyám, és elmentem.
Persze az este nem volt jó, sőt, katasztrofális. Amellett, hogy N megint hisztizett, Lalát se bírtam levakarni magamról, Gy. is eltűnt és Fummiet bennehagyta a szufferben. Amellett, hogy a saját könnyeimmel küszködtem, szárítgattam az övéit, rajta tartottam a szemem Drín, és megkaptam, hogy mekkora egy ribanc vagyok, mert egy hete szakítottam N-nel, de már új van a láthatáron. Persze ezt nem ő vágta hozzám, de tudtam, hogy ez elég kollektív vélemény, és kb. Gy.-n és Kiséfényen kívül mindenki így gondolja. Az, hogy azóta Ával vagyok, biztosan tudom, hogy súlyosbított a dolgon.
De egy idő után elegem lett a rám nehezülő légkörből, fáradt is voltam, így elköszöntem, és nem bírtam magamról levakarni valakit. Na kitaláljátok, hogy kit? A hűséges kis kutya, egyértelműen meg akart győződni arról, hogy tepsi épségemben hazatérek, ezért hősiesen vállalta, hogy kikísért a halál háta mögé. Beszélgettünk, és eközben végigterelt a Duna Pesti szakaszán a Petőfi és a Lágymányosi (igen, Lágymányosi, mert ez a neve a hídnak) híd között, utána ültünk egy sort a Budai oldalon a rakpartnál, szunyáltam a vállának dőlve, és fogta a kezem!. Meg majdnem smároltunk is. Bár az már Budatétényben volt, mikor búcsúpuszit akartam neki adni, csak annyira fáradt voltam, hogy leragadtak a szemeim, az a kis alattomos meg arrébb hajolt. Még cseresznye, hogy időben kapcsoltam, és feltűnt a félreérthetőség, úgyhogy a szőke herceg végül búcsúcsók nélkül kalandozott haza.
Nos, egész középsuli alatt nem voltak ilyen eseménydús dolgaim, és ha még mindig alkohol-ellenes életmódot élnék, akkor nem is lennének.
Azért akadnak itt dolgok, amelyek miatt a mai szent napig bűntudatom van. És így most belegondolva, szegény Kisészakifény jogosan volt olyan, amilyen, ezek tükrében, akkor, amikor, nos, amikor július végén olyan ügyes voltam Ával. Szent meggyőződésem, hogy akkor ő ébren volt. Szent meggyőződésem, hogy ő nem ezt érdemelte volna. Irtózatosan fura, hogy még nem öntött ciánt a teámba, pedig saját értékítéletem szerint megérdemelném. Sőt, még szóba is áll velem. Múltkor olyan lelkesen mutogatta azt a kapcsolót azzal a folyékony fémmel, amiről nyáron beszélgettünk, és aminek tök örült. Nekem meg annyira kiment a fejemből, hogy égett a pofám. De abban igaza volt, hogy aranyos kis szerkentyű. Meg ötletes.
Ajj, nem tudom. Annyi szerteágazó tanulságot le lehetne ebből vonni, és ez felfüggésben marad, mert már kiállt a kezem a gépeléstől, meg késő is van.
De azért, asszem ez volt az évem kedvenc hónapja. Meg az augusztus. Á és Tokadzs miatt.
Ha nem nyafognék, hogy ajj, már megint vizsgaidőszak, sokkal egyszerűbben haladnék, mert akkor nem az lenne, hogy mennyire de mennyire nem akarok tanni, hanem az, hogy minél gyorsabban végezzek, mert akkor nem kell annyit tanni. De a faszom, kénytelen vagyok széthúzni az egész VI-t, mert mindenki csütörtökre rakott vizsgát.
Meg persze az se tesz épp jót a kedvemnek, hogy húgy ki-be mászkál a szobába, és folyton nyitva hagyja az ajtót, kintről meg behallatszik a szar karácsonyi film.
Oh, how much I hate this... I can't explain it with words.
Ha lenne leglátogatottabb oldal a böngészőmben, tuti, hogy az ETR lenne az. Mellesleg nem is tudom. MA olyan tengtem-lengtem, ajjnincskedvem ehhez nap volt, elnézelődtem, elbambultam. Elcsesztem. Ennyi erővel egyébként Ádámhattam volna is, annak több értelme lett volna.
Persze ha az embernek fáj mindene és takony van az agya helyén, akkor kissé nehezebben koncentrál, mint átlagosan, de nem megoldhatatlan probléma. Most egyébként épp a négy kimondhatatlan nevű tudós elméletét próbálom felfogni, amellyel az elektrosztatikusan stabilizált kolloid rendszerek kölcsönhatását próbálják leírni.
Annyira nincs VI hangulatom, hogy az hihetetlen.
Perszehogynincs.
Ha lenne, akkor haladnék. Így viszont marad a primer energiaminimum és az irreverzibilis koaguláció sötét gödre.
Néhanapján elképesztő, mennyire tud az ember olyan apróságoknak örülni, mint egy kettes. Pici is, ösztöndíj szempontjából hanyagolható, de azért úgy mégis. Azt jelenti, hogy beljebb van az ember, hogy egy kicsi szeletével rendben van a létének. Hogy halad valami felé, ami adott esetben egy élet, amikor azzal foglalkozik, amit szeret, és végképp lekopik, leválik róla, amit annyira nem. Azt persze egy szóval sem állítottam, hogy az adott tárgy rossz. De a fizikai kémia finomságához és elvontságához annyira, de annyira nincs érzékem, hogy az szavakba önthetetlen. Illetve hát attól függ. Az elektrora inkább már csak kevés volt az idő, nagyon a végén volt, és nagyon agyonnyomta már a "basszameg mármegint VI" hangulat.
A reakciókinetika ezen a szinten tetszett, ilyen érintőlegesen és viszonyaiban véve gyakorlatiasan. Az oktatókon is látszott, hogy erről szeretnek magyarázni, ilyenkor azért picit jobban élvezik, hogy taníthatnak.
A kollo kifejezetten jó volt, a sátán-labort is bírtam, nem értettem annyira a nyígást. Mindenki rettegett, hogy jajj R. milyen szigorú, meg Zs. és Sz. meg ne kössön bele mindenbe, de valahogy... oh, ez már messze van. Vége lassan az öngyilkos félévemnek, és bizonyos nagyobb tárgyakból (kollo, anal) szeretnék viszonylag jobb jegyeket. A viszonylag jobb jegy nálam azt jelenti, hogy pályázom a négyesért. Aztán ha hármas, akkor az. De ezeknél nem a minimált akarom végre megütni.
Deh, majdmeglátommég, mi lesz.
Egyet viszont bizton állíthatok: az oktatóim is emberek, és azért díjazzák, ha az ember töri magát, még akkor is, ha nem agyon.
Az elektrokémia az ördög villamosszéke.
*Sóhajt*
Ma nem hivatalosan, de elkezdődik. A vizsgaidőszak. Egészen pontosan négykor. Az első jegymegajálnó vizsgával. Meteorológiából. Nem félek, csak tartok. Egy kettest azért csak összehozok. Bár, ez egy meteorológia. Ebből több kell, talán egy hármas. Ne legyek buta fizkém-laborból (alias az ördög játszószobája) sikerült összehoznom, a feltételek szerint egy négyest. Négyest! Irónia, hogy abból a laborból kaptam jobb jegyet, amit a legkevésbé élveztem. (Utálommal szoktam mondani, a nagyobb hatás kedvéért, de annyira nem utáltam)
*It's my life('s humour)*
Más: találni kéne valami apróságot a könyvtárosomnak. Valami kis karácsonyi ajándékot, könyvecskét, plüssöt, valami aranyosat. Pff... ötletem sincs. Nem is nagyon járok ilyen helyeken, csak a zegyetem a koli és Ádám között ingázom. Such a variousness...
Asszem ma lenne időm, de nincs kivel nézelődjek. Hm... nem is tudom, hol találnék bármi aranyosat. Holnap ráér valaki?
*Drí felé bámul látványosan*
A tegnapi nap egyértelműen túlaludtam magam. A fejfájásom a tetőfokára hágott, és a kedvtelenség minden egyes porcikámat átjárja, valahányszor arra gondolok, hogy bármit is csináljak. Főleg, hogy feltételezzek.
Arról nem is beszélve, hogy hülyeségeket álmodtam. Mármint konkrétan csak egyre emlékszem, de biztos vagyok benne, hogy a többi is az volt. Miért?
Például azért, mert szerepelt benne N. Meg az eminens seggfejek, akiket utálok, és akik azzal szórakoztak, hogy minél "viccesebb" dolgokat találjanak ki, amelyek segítségével kiszúrhatnak velem. Többek között azzal, hogy először eláztattak, utána leliszteztek, és ettől én sírtam. Ával meg nyaraltunk, és jött N, meg a Bálintnevű csaj, akik eljátszották, hogy járnak, de látszott, hogy nem. Aztán N megint jött a hülye kérdéseivel, meg a hisztis lányra jellemző kérdéseivel, és én is kiakadtam. De nem üvöltöttem vele ott az asztalnál, hanem kulturáltan, remegő hangon kihívtam az előtérbe, és ott kezdtünk üvöltözésbe.
A végén pedig feltette a hülye kérdést, hogy szeretem-e őt egyáltalán még, én meg ordítva válaszoltam, hogy hülye, mert Ádámot szeretem. Mert ha még mindig éreznék iránta, akkor vele lennék, és nem Ádámmal, és hagyjon békén a hülyeségeivel. A Bálintnevű csajnak is behúztam egyet, mert nekiállt velem kötekedni, és végképp elszakadt a cérna.
Ezután felkeltem, és megállapítottam, hogy túlaludtam magam, éhes vagyok és még a fejem is fáj.
"és azt nem tudod h mikor szándékszik feltenni az időpontokat? vagy csak szimplán be kell menni, dühit 1-2 tanár lustasága h képtelen időben felrakni etr-be az időpontokat"
Mindezt egy olyan évftársamtól, akinek egy tantárgycsoportja sincs rendben, tehát alig vannak kémiás órái, de egyébként sem jár be egyikre sem, mert nincs katalógus.
Én kérek elnézést, amiért a tanárok nem nyalják ki a seggét, amiért méltózatott beiratkozni egy olyan kis vidéki, porfészek egyetemre, mint a szegény, szerencsétlen ELTE.
Na, ezt a csajt például tuti, hogy megütöm péklapáttal. Tuti.